A 40 éves találkozó videó filmje LETÖLTHETŐ !!!

Kedves Évfolyamtársak !

A 40 éves évfolyamtalálkozó péntek délutáni programja keretében mini videókkal, zenével és előadásokkal elevenítettük fel az egyetem múltját, történetét és a Veszprémben eltöltött éveket.

A program a következő volt:

1.  A vegyipari egyetemtől az universitas-ig

Kisfilmek-1.
Dr.Németh Sándor dékán előadása
Kisfilmek-2.

2.  Emlékek és életképek az egyetemről

Kisfilmek-3.
Emlékek az évfolyam életéből

A teljes videó film összeállítás megtekinthető és letölthető itt: https://drive.google.com/file/d/14pqMKa6RSz1hLt3P2NTqJMRt051K1MC7/view?usp=sharing

Dr. Németh Sándor dékán előadásában felvázolta az egyetem és a Mérnöki Kar növekedésének történetét, annak dilemmáit és a jövő kihívásait és lehetséges fejlődési irányait is.

Dr. Németh Sándor dékán előadása megtekinthető és VVE40_Dr Németh Sándor előadása

Az évfolyam tagok által előadott életképek „vágatlan változata” a következőkben olvasható. A rövid visszaemlékezések közötti videó és zenei betétek a fenti linken nézhetők meg.

 

Emlékek és életképek az évfolyam életéből

Így kezdődött….  (Előadó: Csiga)

– Hát nem érted, hogy nem megy, b…..g! – kiáltott a felindulástól artikulálatlanul dadogva Knolmár honvéd Romics főtörzs arcába a szekszárdi 2. Vegyvédelmi zászlóalj alakulóterének közepén 1977. egy szép kora őszi napján.

A Veszprémi Vegyipari Egyetem 0. évfolyamának zöme itt múlatta az időt a „jobbra-át”, balra-át”, „hátra-arc”, „zászlónak tisztelegj” és egyéb nemzetbiztonsági szempontból nélkülözhetetlen alaki gyakorlat minél tökéletesebb elsajátítása céljából. A fenti mondat Romics főtörzs és Knolmár Lacika közötti hosszú, ámde eredménytelen páros küzdelemnek vetett véget, amelyben a jobb sorsra érdemes főtörzs teljes mértékben sikertelen kísérletet tett a díszlépés elsajátíttatására, pedig mint mindenki számára közismert, ennek a tevékenységnek az ismerete szinte nélkülözhetetlen egy jól képzett vegyészmérnök számára.

A zászlóalj három százada, közötte a WE jövőbeni reményteljes hallgatóival alig titkolt kárörömmel követte az eseményeket, amelyek végül is Lacika teljes győzelmével értek véget, ugyanis mivel az ominózus díszlépést egy hónap alatt sem sikerült megtanulnia, az október elején lezajlott ünnepélyes eskütétel alatt, míg a többiek a tűző napon surranójukat a betonhoz verve vágták ki a díszlépést a tribün előtt, ő diszkréten az árnyékból figyelte az eseményeket.

Számtalan mulatságos és szomorú, nevetséges és felháborító, bosszantó és ma már érthetetlen sztorit, eseményt, poént éltünk át együtt a szekszárdi 11 hónap alatt, amelyeket még ma is, ha találkozunk, felemlegetünk, de az idő és helyhiány miatt ismertetésüktől most eltekintek, nem utolsósorban azért, mivel némelyik nem is tűrné a nyomdafestéket.

A közösen eltöltött majdnem egy évnek egy haszna mindenesetre volt (azon kívül, hogy a sok kenyértől az átlag leendő egyetemista súlya 10 kilóval megnőtt a leszerelés idejére), az, hogy az 1978-ban induló évfolyam összekovácsolódott, már a laktanyában kialakultak azok a baráti társaságok, amelyek meghatározták az egyetemen eltöltött 5 (néha 6) évet és nagyrészük még ma is, 40 év után is kiállja az idő próbáját.

Találkozások   (Előadó: Dudás Peti)

Az első év első napjai, hónapjai a „szokásos” koreográfia szerint zajlottak, gólyatábor Csopakon, találkozás a patronálókkal, találkozás az évfolyam lányaival, beköltözés a kollégiumba (nagy „K”-val akkor még csak egy volt), az első egyetemi előadások, szemináriumok, laborok. Az előadások közül sok esetben az első az utolsó is volt, különösen azoknál a tantárgyaknál, ahol katalógust nem tartottak. Bodor professzor szervetlen kémia előadásai az A1 előadóban például általában a „Nyugat-Szamojéd törzsek magánhangzó használata a rénszarvasvadászat hívószavaiban” című TIT előadás népszerűségével vetekedtek.

Patronálóink, az akkori ötödévesek azon év tavaszán, az 1978. évi VEN-en megnyerték a korteshadjáratot, és rektorjelöltjük Bek (Burka Tibor) lett a diákrektor. Két hét múlva, néhány intenzív tankör találkozó után (Malom Borozó, Stadion Étterem, Sport Vendéglő, stb.) évfolyamunkon mindenki kívülről fújta a Bek kortesnótákat.

Már az első néhány hónap alatt kiderült, hogy nem feltétlenül mindenki a magyar vegyipar felvirágoztatását tartja legfontosabb céljának. Az évfolyamon összejött filmes, költő, fotóművész, néptáncos, természetjáró, atléta, bridzsjátékos és biliárdbajnok, nem beszélve a számtalan önjelölt és közveszélyes amatőr zenészről, színjátszóról, showmanről (hol volt még  akkor Fábry Sanyi, Bödöcs Tiborról nem is beszélve) és professzionális alkoholistáról.

Ehhez az elvetemült társasághoz valamilyen isteni csoda, vagy rektori tévedés folytán, évfolyamfelelős tanárként elnyertük Sebestyén Attilát a Szervetlen Kémia Tanszék akkori tanársegédjét (adjunktusát?), aki a következő 5 évben és azon túl is tanárunk, segítőnk, mentorunk …. és barátunk lett.

Úgy gondolom, hogy az Attilával eltöltött évek rengeteget jelentettek mindnyájunknak, barátsága, példamutatása, embersége elkísért bennünket az egyetem utáni években is. Sajnos ezt az előadást már nem hallgathatja velünk, de azért még most is: Köszönünk mindent!

Unyiverziti Gyed Marozov Krampuszov (Előadó: Hajagos Henrik)

Már az első szemeszter során megmutatkoztak az évfolyam oroszlánkörmei, de mivel vizsgázni még nem lehetett, egyéb területet kellett találnunk fölös energiáink levezetésére. Erre nagyszerű lehetőséget biztosított az őszi Rongyos Bál, amelyet a hagyományoknak megfelelően a mindenkori első évfolyam szervezett vidámnak szánt műsorral egybekötve, valamint a december első hetében lebonyolításra kerülő Mikulás-estek évfolyam rendezvénye is. Az újonnan alakult Rongyos Theatrum különösen az utóbbin aratott nem várt sikert és tüzes elismerést.

Az évfolyam műsorra készülvén fél tucat Mikulás szállta meg az egyik éjszaka a Szervetlen Kémia Tanszék laboratóriumát, ahol a műsorhoz szükséges filmfelvételeket akartunk forgatni. Az egyik kísérlet balul ütött ki, és néhány Télapó vatta szakálla tüzet fogott. Csak a jelenlévők lélekjelenlétének köszönhető, hogy néhány piros fürdőköpeny elvesztése és Petró Cici gyors kórházi kezelése árán nagyobb baj nélkül megúsztuk a dolgot.

„Hallja, maga Sajdik! Ha nem akarja, hogy több füle legyen, mint foga, akkor küldjön nekünk néhány nagyméretű posztert, de színesek legyenek!” – fogalmazták levelüket az 511. szoba lakói a Stadion Étterem egyik asztalának kb. 2 kiló sós-paprikás sült krumpli és fél tucat üres vörösboros üveg társaságában.

Mi lepődtünk meg legjobban, amikor pár hónap múlva egy hatalmas boríték várt bennünket a postán Sajdik Ferenc, a Ludas Matyi és az ország egyik legjobb karikatúristájának jellegzetes betűivel, benne a kért színes poszterekkel, melyekkel a szobát szándékoztunk díszíteni a kollégium „Tiszta szoba, rendes lány” vetélkedőjén.

Az így indult kapcsolat az évek során gyümölcsöző együttműködéssé terebélyesedett, melynek eredményeképpen a későbbiekben több VEN kortesújság illusztrációval, plakáttal, karikatúrával és az „Akiért a harang szól” című Sajdik Ferenc rajzolta Balla VEN képregénnyel gazdagodtunk.

„Szánt az eke, zúg a traktor, Balla lesz a diákrektor.”   (Előadó: Csíz)

Apropó, VEN! A patronáló évfolyam áldásos hatásáról már volt szó, ezen túl második évünket elkezdve VEN tudatunk még tovább erősödött, mivel a felettünk járó évfolyam néhány prominens képviselője, Gubare, alias Főnök, a volt diákrektorjelölt vezetésével úgy döntött a nagy sikerre és a Güzüre (Pleva-Jamnicky páros) való tekintettel, hogy megismétli a második évfolyamot az egyetemen.

Kapcsolatunk az egyetemi napokkal azonban igazából még a gólyatábornál is korábbról datálódott. Még a szekszárdi vidám napok alatt lehetőség nyílt arra, hogy néhányunk részt vehessen az 1978. évi VEN-en, amely emlékezetes korteshadjárat után nagy küzdelemben Bek javára dőlt el Cérna (Horváth István) ellenében. Kis delegációnk vezetője Kosztin Béla, a Balla VEN (nekünk már csak az marad) későbbi főkortese és főideológusa volt.

A két évvel korábbi korteshadjárat tapasztalatait hasznosítva, a marketing menedzsment addig még nem használt eszközeit, elveit használva, a VEN-re való felkészülést az elvont tudomány szintjére emelve, a szervezés a másodév első pillanatától fogva elkezdődött.

„Leigazoltuk” az előző VEN néhány kulcsemberét, Cérnát, Gyula bácsit (Marton Gyula), Apót és az egész Radió tanszéket Tóth Józsistul, Simon Pististül.

KISZ munka fedőnév alatt nyomdákat környékeztünk meg, kinyomtatva a VEN történet első színes nyomdai plakátjait és kortes újságjait, az Állami Pénzverdében elkészíttettük a „BALLÉR” verőszerszámát és Szilikát Tanszék laborjában préseltük legnagyobb titokban az évfolyam pénzérméjét, amellyel az évfolyam sörözőben (KOL-Klub) az évfolyam söréért (Ballatoni Világos) lehetett fizetni és amelyet Balla Zoli a rektori iroda erkélyéről szórt a plebs közé.

Az évfolyam egyenruhája, a reklámeszközök időzített használata, (késleltetett bevezetés), a direkt marketing („csasztuska brigádok” járták 3 napon keresztül az egyetemet) alkalmazása, az évfolyam zenekarok (Hódossy „Géza” és bandája, Apó és zenekara) mind a siker alkotóelemei lettek, megtetézve ezt minden idők talán legsikeresebb kortesnótájával, Szabó Csaba fergeteges hegedűjátékával és Cérna zseniális főműsorával  a „Lombok”-kal.

Majd elfelejtettem! Kellett egy diákrektorjelölt is, Balla Zoli, aki jól táncolt, (néptáncostól ez nem is nagyon meglepő), remekelt a műsorokban és még azt a luxust is megengedhette magának, hogy az eredeti nevén BALLA-ként indult a kortesen. (Pedig az évfolyam tele volt jobbnál-jobb állatokkal, bocs, állatnevekkel, bocs, becenevekkel: Csiga, Csíz, Galamb, Pipi, Spityu, Mozó, Cici, Kese, Cölöp, Kompót, Bugi, stb. stb.)

Mindenki kivette a részét a közös munkából, volt aki számítógépes grafikát készített éjszakánként (1979-ban!), volt aki kéményre mázolt feliratokat, volt aki fényreklámot épített a kollégiummal szomszédos épület 8. emeletére. Mások gólyalábon táncoltak, gyártották a kínrímeket, keverték a jobbnál-jobb likőröket aromából  és a Szerves Tanszékről mentett abszolút alkoholból. Volt, aki feláldozta magát és részt vett a nagyfröccsivó versenyen a Kismocskosban, volt aki mosogatott, aki hordta és itta a sört, szerepelt, építette a díszleteket, verte a BALLÉRT.

Hogy ki tanult? Ez egy jó kérdés…

De hát végül is ez nem is olyan fontos, a lényeg, hogy Balla Zoli lett a diákrektor, és az évfolyam megnyerte az 1980. évi VEN-t, és ami „történelmi” szempontból talán még fontosabb, a korteshadjárat minőségével, rengeteg új ötletével új korszakot nyitott és utat mutatott az elkövetkező néhány VEN résztvevői számára.

Pipi-show  (Előadó: Hajagos Henrik)

Második VEN, második nekirugaszkodás, második hely. 1982-ben a következő egyetemi napokon Pipi (Olvasó Árpi) volt rektorjelöltünk, és évfolyamunk, bátran állíthatjuk, az egyik nagy esélyesként indult a „történelmi” küzdelembe. (Két VEN-t még egy évfolyam sem nyert addig – és nem árulok el nagy titkot, mi sem.)

A fejlődés azonban megállíthatatlan, a két évvel korábbi szenzációk, eredeti ötletek addigra már a „tömegkultúra” részeivé váltak. Kézzel rajzolt plakátokkal már labdába se lehetett rúgni (a nyomdai és számítógépes technika már akkor is rohamléptekben fejlődött), szinte minden évfolyamnak volt saját bárja, sörözője, kocsmája, étterme.  Az egyetem és a kollégium a korteshadjárat alatt a kocsmák számát tekintve leginkább az amszterdami vörös lámpás negyedhez hasonlított. A Kis- és Nagymocskos pangott az ürességtől az erős konkurencia miatt, s bár az E-Kamarában minden éjszaka működő Csőr-bár szenzációs műsorszámokkal szórakoztatta a nagyérdeműt: Tóth Józsi a jamaikai trombitás, Hanák Ducika, az aranyhangú pacsirta, Gyula bácsi a konferanszié, Győrvári tanár úr stand-up show-ja, Egyed-Pekli-Pipi – a nagy orosz trojka, Teacher a visszadisszidens, Szánya Tibor a virtuóz zongorista, Próder Józsi a nemzetközi JD, Jáger Ida a VEN-zet csalogánya és még hosszasan folytathatnám a sort és a  Rongyos Theátrum ismét hozta szokásos formáját a főműsorban, az igazán átütő, eredeti ötletekből ezúttal talán kevesebb volt, mint 2 évvel korábban.

Ki kell azért emelni a Veszprémi Tejipari Vállalatnál tejfölös poharakba palackozott és címkézett kisfröccsöt, a „Kakaslépést” (ára csak 3.60  Ft!) bár Etler Oszi bora egy kissé kénes volt. És nem utolsósorban a legnagyobb dobást, a Pannónia Rajzfilmstúdióban (természetesen KISZ munkában) készített „Pipi-show” című kortes rajzfilmet. Az Oscar-díjra is esélyes alkotás sajnos nem arathatta le a megérdemelt babérokat, mivel a mozigépész (a filmet csak „igazi” nagyfilm vetítőgépén lehet levetíteni) a bemutató estéjén kórházba került, és ezért a főműsor előtti ősbemutató elmaradt. A film azóta is dobozban „porosodik”, a jövő filmesztétáinak egyik nagy feladata lesz felfedezése.

Végül a második fokozatra, negyedévre a létszámában is megfogyatkozott évfolyam, – amely talán már kissé jóllakott is volt az előző VEN-en elért sikere után – heroikus küzdelemben a második helyre szorult, a nagyszerű és összeszokott csapatmunkát felmutató Szervező szak mögött.

Volt egyszer egy AKÓ…  (Előadó: Etler Ottó)

Kicsit előreszaladtunk az időben, azért a két VEN között is történt egy s más. 1980-ban nyerte el először az egyetemi kollégium a „Kiváló Kollégium” címet. A kitüntetés ünnepélyes átadásának alkalmából és nem titkoltan hagyományteremtés céljából került megrendezésre az egyetem történetében az első 24 órás nagyvetélkedő, az AKÓ’ 80.

.

A vetélkedőnek már Veszprémben is voltak előzményei a kollégiumi szintek közötti stúdiós vetélkedők formájában, és úgy tűnik a hagyományteremtés is sikerült, mert az AKÓ azóta is rendszeresen megrendezésre kerül az egyetemen. Az első AKÓ ötletgazdái és fő szervezői „véletlenül” szintén az évfolyamunkból kerültek ki.

A sok „hülyéskedés” mellett azért komolyabb dolgokra is jutott idő. Ugyancsak a harmadik évfolyamon sikerült a kollégium belső kulturális kiadványát, a QAP című hetente megjelenő műsorfüzetet, a Der Spiegel vagy a Newsweek színvonalára felfuttatni. Legalábbis az egyetemi pártbizottság úgy gondolta, hogy az egyetemi nyomdában pár tucat példányban sokszorosított kiadvány hatalmas veszélyt jelent a létező szocializmusra és a jövendő haladó mérnök társadalmára, és néhány hét után a lap cenzúrázásáról döntött és megszüntetését is fontolóra vette.

A szabad sajtóért folytatott egyenlőtlen küzdelem viszonylag hamar lezárult, így a QAP novemberben már dupla számmal üdvözölhette a „Kiváló kollégium” cím átadását, és tavaszra az egész ügyből már csak egy-egy poén maradt a Rongyos Theátrum által felújított és aktualizált „ki menjen portyázni,” című darabban.

Botond: Ez neked a ZAB? Ez egy üres papír!

Rikkancs: Na, istenkém! Kicsit húztunk rajta.

Komédia, de árt-e?  (Előadó: Csíz)

A meghatározott alkalmakhoz (Rongyos Bál, Mikulás-bulik, VEN-ek) kötődő műsorok mellett meg kell említenünk azokat a színielőadásokat is, amelyek nem „programműsorok” voltak, amelyeket az alkotóik, előadóik (legnagyobb részt az évfolyam tagjai) saját és nem utolsósorban az egyetemi közösség szórakozására, elgondolkodtatására hoztak létre (adtak elő). Az egyik ilyen mű a „Portyázás” volt.

A „Ki menjen portyázni” című darab első bemutatója 1975-ben volt az akkori III. évfolyam Mikulás-estjén. A színmű az akkoriban bevezetett kétfokozatú oktatást és a fokozatra való irányítás visszásságait állította pellengérre. A szerző Cérna (Horváth István), nagyszerűen érezte meg a rendszer problémáit, és a legnagyobb erénye az volt, hogy nemcsak az egyetemi eseményeket, kapcsolatokat kritizálta, hanem ezeken keresztül általános emberei gyarlóságokat „fonákságokat” tett nevetségessé.

1991-ben ismét az akkori III. évfolyam, a Rongyos Theatrum mutatta be a mű némileg átírt és aktualizált változatát Tóth József rendezésével (aki egyébként az eredeti színrevitelt is jegyezte). Ebben az új változatban az eredeti cselekmény és mondanivaló mellett helyet kapott néhány, az egyetemi közvéleményt abban az időben legjobban érdeklő kérdés is. A felújítás ismét frenetikus sikert aratott, valamint legalább volt mivel elütni az időt a 6. félévben, tanulni úgysem kellett, csak megírni az üzemmérnöki dolgozatot.

Az évfolyam kulturális-szellemi életének egy másik érdekes és értékes vonulatát képezték a „Komédia de árt-e” társulat sok zenével előadott drámai művei, amelyek közül kiemelkedik az 1980-ban bemutatott „Gépészopera” és az 1981-ben színre vitt „Utolsó szó jogán” című alkotás.

A gépészek és vegyészek közötti ellenségeskedés és unszimpátia (hogy finoman fejezzem ki magamat) eredete az egyetemi történelem mitológiai homályába vész, a küzdelem örökkévalónak tűnt (tűnik), bár eredménye sohasem volt kétséges, annál is inkább, mivel előbbiek az oktatók, utóbbiak pedig a diákok közül kerültek ki. A Pleva-Jamniczky páros tevékenysége sok leendő vegyészmérnök jelölt életét keserítette meg és a Géptan Tanszék és a Gépek üzemtana tantárgy mindig is hálás témának bizonyult az egyetemi rendezvényeken, bulikon, műsorokon. Az egyetemi legendárium olyan, kevésbé vidám eseményeket is megőrzött, mint betörés a D-csarnokba, a Gépek üzemtana laborba, vagy Knolmár Lacika állítólagos „sósavas” merénylete az egyik oktató Skodája ellen.

Mindenesetre a „Gépészopera” csak a címében volt gépész, folytatásával együtt az egyetem és a mérnökképzés általánosabb gondjaival, problémáival, a végzettekre váró jövő nem mindig rózsásnak tűnő kilátásaival foglalkozott.

Egyszer minden jónak vége szakad! – tartja a mondás. Így éreztük ezt mi is ötödik egyetemi évünk kezdetén. Búcsúzóul még első helyet értünk el (immáron másodszor) az évi Mikulás-bulikon, az „Egy őrült naplójával”, Csíz fergeteges alakításával, valamint egyetemi éveink befejezését megünnepelendő újra megrendeztük a végzős évfolyam Bolondballagását, amelyet a menzán nagysikerű sörkert zárt le (Buksi és zenekara közreműködésével). Sajnos e hagyomány újjáélesztőnek szánt rendezvény nem talált folytatásra a következő években, mint ahogy utolsó „nagy dobásunk” a Kémcsőkefe kiadása sem.

A legtöbb ember titkos vágya, hogy jelet hagyjon maga után. Így voltunk ezzel mi is, és úgy gondoltuk, hogy ez legyen a Kémcsőkefe újbóli kiadása. A Kémcsőkefe a Veszprémi Vegyipari Egyetem humoros enciklopédiája, amelyet akkor adnak ki, amikor összejön egy-egy annyira exhibicionista társaság, hogy nem bír ellenállni a magamutogatás kísértésének. A Kémcsőkefe első száma még 1956-ban jelent meg, majd a véletlen szeszélye során az újabb számok 9 évente, 1965-ben, 1974-ben követték egymást. Mit tesz Isten, 9 év múlva 1983-t írtunk, és éppen V. évesek voltunk az egyetemen.

Ez nem lehet a véletlen műve gondoltuk –  legyen akkor újra Kémcsőkefe! A könyv kiadásával, kinyomtatásával járó szervezőmunkát, ötletgyártást, szerkesztést, gépelést, a kiadáshoz szükséges engedélyek kijárását és szükséges pénz összekalapozását természetesen az évfolyam végezte, azonban tartalmában igyekeztünk a legutóbbi kiadvány által eltelt időszak elérhető és fellelhető humoros műveiből is megmutatni a legjobbakat.

Végül is az erőfeszítéseinket siker koronázta, egész éves kemény munka után diplománkkal szinte egyidőben a Kémcsőkefe legújabb kiadását is a kezünkbe vehettük – „stílszerűen” a Kismocskosban. A kiadvány napok alatt elfogyott és azóta is a gyűjtők féltett kincse a könyvespolcok díszhelyén….

Csaó, Marina!  (Előadó: Csiga)

Csaó Marina! – bömbölte a magnó a Hungária együttes slágerét 1983 nyarán minden este a káptalanfüredi KISZ üdülő teraszán, ahol az V. évfolyam immáron diplomás vegyészmérnökei és tiszteletbeli évfolyamtársai (álljon itt emlékeztetőül nevük: Gyula bácsi (Marton Gyula), Tóth Józsi, Simon Pisti, Varga Pisti, Kővári Éva (Kavics), Dallos Zsuzsa, Horváth István (Cérna), és Sebestyén Attila) tartották utolsó nagy, éjt-nappalt egybemosó jamboree-jukat mielőtt „kiléptek volna a nagybetűs életbe”.

Három kondérban főtt Kosztin Béla halászleve (ami sajnos nem volt a legjobb húszban), Bugi és lányok csigapörköltet főztek a konyhában, mások palacsintát sütöttek százszámra, a fiúk szorgalmasan rótták az utat a „papokhoz” a boros kannákkal, Tuja pedig a „Csaó Marinát” énekelve rokizott minden fiúval, aki az útjába akadt. Talán már akkor sejtette, hogy 20 évig nem fogunk találkozni (Mongólia messze van), és rájött, hogy már csak egy hete van bepótolni azt, amit az előző 5 évben elmulasztott.

Végül eltelt ez a hét is, a magnót kikapcsoltuk, a koszos edényeket elmosogattuk, az üres üvegeket visszaváltottuk és hálózsákunkat összeszedve elindultunk megváltani a magyar vegyipart.

Van akinek sikerült, van akinek nem. Amilyen színes és változatos érdeklődésű volt az évfolyam az egyetemen, olyan változatos pályát futattunk be az elmúlt 40 évben is. Vannak olyanok, akik a „szakmában” maradtak, de dolgoznak közülünk a bankszektorban, sajtóban, vállalkozóként, fotó-, gitár- vagy táncművészként és sorolhatnám tovább.

Sajnos sok kedves barátunk már nem vehet részt évfolyam találkozóin, rendezvényein, Budapesten, Veszprémben és szerte az országban, de róluk is mindig megemlékezünk, amikor találkozunk és felelevenítjük a régi élményeket.

– Emlékszel, amikor Lacika azt mondta Romicsnak: „Hát nem érted, hogy nem megy, b…..g!”